Šimuni

Šimuni

Šimunit nagyon szeretem.

Annak ellenére, hogy ott tényleg semmi sincs. Amikor először voltam ott, még azt hittem, hogy csak úgy néz ki.

De valóban: csak a meredek domboldal kövei s köztük kevés fakó, homokszínű fű, a dombtetőn végighúzódó villanyvezeték, a gidres-gödrös műút és a néhány kedves, de jellegtelen házacska van; képeslapkészítők valószínűleg még nem jártak erre, vagy ha igen, nagy bajban lehettek. Ugyan az egyik parti ház alá épített hajó-garázs – felnyíló garázskapuval! – nem mindennapi látvány, s ilyen hosszú gyalogút sincs sok más kikötőben, Šimuni mégsem az apró részletekkel, a természeti vagy épített szépségekkel kápráztat el, nem ezekért szerethető. Hanem úgy, egyben, ahogy van. Az emlékekért, egy-egy ott töltött pillanatért.

Amiért – akárcsak Vis-en, ahol hajón alszunk el és piacon ébredünk – reggel itt is váratlan dolgok történnek, hisz birkabégetésre végképp nem számít az ember, ha hajózni indul; de itt hajnalonta ezt hozza a szél a domboldal felől. Piac is van, igaz, mozgó: az élelmes zöldséges végigmegy kisteherautójával a kilométernyi mólón, a beszerzési lehetőségeknek itt egyébként meglehetősén híján levő fáradt hajósok nagy örömére.

Mert Šimunin reggel fáradtan ébredünk; itt biztosan nem széled szét este a legénység, mindenki a hajón vacsorázik és a szomszédos hajók között a szokásosnál is nagyobb a barátkozó kedv, ami később olykor (gyakran) pirkadatig tartó mulatozásba csap át. Így aztán nincs, ami megzavarja a már korán reggel is égető pag-i napsütésben a mólón keresgélő, a kirakott szemeteszsákokat széttépő és a tartalmuk ehetetlen részét szanaszét szóró sirályok foglalatosságát.

Šimunin semmi sincs; mint otthon egy majdnem üres szoba, ahova mégis jó néha behúzódni.