Térképen vagy műholdképen egy kopár sziget, egy öböl és egy betonmóló, semmi több.

A ragyogóan kék víz, a valószínűtlenül zöld parti fák s alattuk a fehér pad, a víz alatti köveket elborító tengeri sünök, az öböl bejáratánál a kis kápolna s körülötte a sirályok, a domboldalban megbúvó két kis étterem és az öböl fölé magasodó hegy nem látszik a térképen; mint ahogy a napfelkelte sem, ami akár a hegy tetejéről, akár a kikötőben megpihenő hajó orrából nézve felejthetetlen.

Ha a Kornátokra gondolok, számomra két dolgot jelent: Jezera közelében az út mellett megállni, vagy Žut-on a hegytetőről a korareggeli napsütésben nézni a szigeteket. Mert kár lenne kihagyni a majd’ egy órányi mászást a köveken, tüskés bokrokon, kiszáradt fákon keresztül; még akkor sem, ha lentről, a kikötőből sokkal kisebbnek tűnik a hegy s rajta a sziklafalak, melyek nem egy ugrásnyi-, hanem embernyi magasak.

Nem látszanak lentről a kullancsok sem – ekkorákat s ilyen fürgén szaladni azelőtt s azóta sem láttam még máshol.

S a mászás utolsó negyedórájára, a percenként növekvő várakozásra sem gondolsz előre, amikor azt hiszed, hogy a következő pillanatban feltárul az a látvány, amiért idejöttél. De mindig van még egy kisebb sziklafal vagy egy kis emelkedő; a Kornátok nem adják könnyen a szépségüket – de amikor adják, akkor az örök emlék marad.

Akár ezért, akár csak a kabócaciripelős kikötőért, sokszor vissza kell jönni Žut-ra.