Mario ma is korán ébredt.

Bár nagyon szeretett sokáig lustálkodni reggelente, ha hajón volt, már 6 körül mindig kinyílt a szeme. Csöndben, hogy a többieket föl ne ébressze, felöltözött, és kilépett a partra. Hajója, a 42 lábas vitorlás oldalával az umagi partfalhoz kötve töltötte az éjszakát.

Igazi szeretettel és gyengédséggel nézett végig a hajóján. Alig 3 éve, hogy hozzájutott végre. Igazából csak a hajó egyharmada volt az övé, két barátjával közös tulajdonuk volt. Használtan vásárolták, már 10 éves is elmúlt, de nagyon jó állapotban volt. Mario is vigyázott rá nagyon, a társai is, nem sajnálták a karbantartás költségeit. A nagyvitorla ugyan már cserére szorult, de a veretek, a kötelek szinte újak voltak. Megszokásból végignézte, hogy a kikötőkötelek rendben vannak-e, aztán elindult a parton.

Elnézett az öböl másik oldala, a marina felé – még ott sem volt szinte semmi mozgás. A kávézók is zárva voltak, majd csak 7 óra körül fognak kinyitni.

Elindult a keskeny félszigetre épült óvárosban, majd a térnél átment a déli oldalra, utána vissza az öböl felőli partra. Élvezte, hogy a Nap már ragyogóan süt, de alig vannak még emberek az utcán. Eltávolodott a parttól, sorra vette az utcákat, elért a parkhoz, a nagy teniszlabdákkal a pálmafák alatt. Újból visszatért az öbölhöz, immár a másik oldalán, a marina közelében sétált tovább. Túlment rajta, egészen ki a partra, elnézett a nyílt tenger felé. Arra van Olaszország, az otthon. Bár igazán itt, a tengeren, a tengerparton érezte magát igazán otthon, nem az ország volt a fontos. A nyelv az igen; hiába beszélt jól angolul, németül is valamennyire, sőt, némi horvát és szlovén is ragadt rá az utóbbi években – de szerencsére itt az Isztrián rengetegen beszélnek olaszul, így ez sem volt probléma.

Nézte a sziklás partot, a kis hulámokat, észre sem vette, hogy már legalább húsz perce ül ott és csak nézelődik. Elindult visszafelé, végignézte az öböl bójáin álló hajókat, bevásárolt a péknél és egy kávét is megengedett magának az egyik napernyős asztal alatt.

Mire visszaért a hajóhoz,  a család is felkelt, a konyhából a készülő reggeli illata érződőtt. Mario kiült a hajó orrába, élvezte egy kicsit a napsütést. Élvezte, hogy csak úgy van. Hogy itt van.

Reggeli után, pakolás közben már az elkövetkező napon járt az esze. Kikötnek majd Rovinjban, azt biztos. Hogy ott is alszanak-e, vagy továbbmennek – még meglátják. Fürdeni biztosan megállnak; az Isztria mellett ez könnyű, sok a jó öböl. Végül az indulás pillanata is eljött, eloldották a köteleket és irány az öböl bejárata. Míg Mario a kormánynál állt, a család többi tagja szakszerű mozdulatokkal csomagolta el a kikötőköteleket, szedte be puffereket.

*

Épp ekkor sétáltam ott a parton és láttam az induló vitorlást. Hogy Marionak hívták-e, aki rajta volt, ki tudja. Hogy pont így telt-e a reggele? Talán.

Akkor határoztam el, hogy hajózni fogok.