Skradinnál nem sós a kikötőben a víz; ott már a Krka folyó édesvize az úr. Az odaút is a sziklafalak között kanyargó folyón vezet, mely idővel tóvá szélesedik, majd ismét összeszűkül, hogy az új viadukt alól meglássuk a várost: a templomtornyot, a parton álló és a hegyoldalra fölkúszó házakat, némelyik falai a megszokott szürke helyett citrom- vagy narancssárgák; jobbra a nemzeti parkhoz turistákkal megtömötten ingázó hajókat, balra a mólókat, az árbocokat.

Nem a nagy viadukt az egyetlen híd, amelyikre emlékezni fogunk Skradinból. A šibeniki öböl és a folyótorkolat határán, a régi út hídja az első, rajta a gumikötél a bátor ugrálóknak. A híd nyílása magas, jóval magasabb, mint vitorlásunk árboca; mégis, alulról nézve az ember azt hiszi, alig férne el valami a csúcsa és a szürke betonív között. Az autópálya viaduktja ennél is sokkalta nagyobb; ott már ez a kis félsz sincs meg. A harmadik híd már a nemzeti park kapuja, alatta csak a kirándulóhajóval mehetünk át, miközben a skradini gyereksereg fitogtatja ugrótechnikáját – ezúttal gumikötél nélkül, de jó 6-8 méter magasról a vízbe csobbanva –, ugrás előtt pedig lelkesen integetve a kirándulóknak.

A park számtalan vízesése, a fák alatt száz ágra szakadó patakok, a kanyargó fa-járdák között megpihen a tengerhez és napfényhez szokott szemünk; jólesik az erdő árnyékában hunyorogni és körbesétálni, dombra föl és dombra le, a kis hidakról nézni a fürge halakat, a ritkán előbújó mókusokat; majd – ha már az utolsó kirándulóhajó is elment – visszaballagni a poros úton a kikötőbe.

Skradin fentről nézve is egy csoda; enyhítheti a visszaút szomorúságát (mert otthonról nehéz elindulni), ha egy kicsit megállunk az autópályapihenőben: a kikötőből éppen kifelé jön egy kis motoros; egy vitorláson épp most készülődnek az ebédhez. És ott a templom, a parton a fák, a téren a napernyős kávézók.

S a magasból nem érzed, de orrodban ott a víz illatának emléke.