Szombat délután. Esküvő lesz a Szent Jakab-székesegyházban. A násznép nagy zajjal vonul végig a parton. Persze az ilyenkor elmaradhatatlan hatalmas horvát zászló is ott van velük. A menyasszony és a vőlegény arcán még egy cseppnyi megilletődöttség látszik, ahogy visszaintegetnek. Nekik nem furcsa, hogy viharruhás, a néhány nap hajózástól már kicsit nomádabb kinézetű társaság üdvözli őket nagy hanggal a hajóról.

Az imént kötöttünk ki, itt, az egyik legszebb város legszebb partfalánál, alig ötven méternyire a kőkupolás bazilikától.

Az esőtől még csillognak az utcák kőlapjai. Október van, turisták már alig, a felhős, szürkés szombat délutánon üresek az utcák, a boltok legtöbbje is zárva. Egy-egy kávézó ernyői alatt üldögélnek csak, ők is többnyire helyiek, az újságokat böngészik, vagy a meccseredményeket vitatják meg egymással. Végigsétálunk a szökőkutas parkon, föl a lépcsőkön, a szűk sikátorokon, egészen a temetőig. Ez is lépcsőzetes, sírkövek egymás fölött és mellett, zegzugos az út köztük. Böngésszük a neveket, a sírköveken a fényképeket; ha kicsit följebb emeljük a fejünket, a šibeniki csatornát, az erődöt, s azon túl a szigeteket látjuk. Arra hajóztunk még pár órája.

Lefelé a várból többször is összefutunk az esküvői társasággal. A menyasszony és a vőlegény a szűk családi körrel az utcákon fotózkodik. A zenekar a bazilika mögötti kocsma külső asztalainál gyakorol és gyűjti az erőt az esti mulatsághoz. A násznép többi része az esernyőit nyitogatja az újra rákezdő esőben, a lányok magassarkú cipőkben egyensúlyoznak – az utcákat nem ilyenekre számítva kövezték elődeink…

Lassan a maradék boltok is bezárnak, meggyújtják az utcalámpákat, a templomok és az erőd díszkivilágítását. A hajón ülünk, az esküvő hangjait már messziről sem halljuk, csak a hullámok csobognak.

És a kőfalak verik vissza a harang negyedóránkénti kongatását.