Reggeliből tökéleteset többfélét is el tudok képzelni.

Egy öbölben horgonyozva, fákkal és tengerrel félig körbeölelten együtt; de ilyen, az is, amikor Rab városfalán egyedül ülve majszolom az épp akkor vett, még szinte forró bureket. A Nap már régen felkelt, de még alig vannak az utcákon; a pék is csak az imént nyitott, a spaletták a legtöbb ablakon még csukva, az éjszakára kint hagyott száradó ruhák lebbennek meg csak egy-egy fuvallatnál. A városfal árnyékában, a kövek között bokáig vízben állva magányos horgász lesi a zsinórt. Még a sirályok is álmosan köröznek, ügyet sem vetnek a sok torony valamelyikéből éppen megszólaló harangkongatásra.

Rab városában ilyen egy májusvégi reggel.

Később megélénkül a város egy része, érkezik a komp. Bőröndös turisták, iskolába igyekvő diákok, sötét öltönyös – vajon nincs melege a máris forró napfényben? –, aktatáskás fontos úr, idős házaspár várja, hogy leszálljanak, akik ide tartottak, s elfoglalják helyüket. A kikötőre néző téren is már egyre többen ülnek a kávéházak napernyői alatt; az újságosstandon már kint a napi legfrissebbek, az ügyvédi irodához vezető kőlépcsőt is szorgosan mossák; berregő robogókkal érkeznek a boltoslányok a környező utcák butikjait nyitni.

A móló végén – talán saját termésű – cseresznyéjét áruló bácsitól veszünk egy zacskónyit, majd indulunk tovább; körbehajózva a sok tornyot, jobbra mögöttünk marad a városfal.