Messziről nézve nem tűnik kikötőnek. Ugyanolyan kopár, a barna, a sárga és a szürke sok árnyalatában játszó, sötétzöld növénypöttyökkel szórt halom, mint a Kornátok sok tíz más szigete. A domb mögül kibukkanó árbocok árulkodnak csak.

A dombtetőről egyik irányban a végtelen tenger görbülő horizontja látszik, másfelé ott a ferde (fektetett) szív alakú szirt s persze a két sziget között a hajók. A kövek között sárga virágok, ösvények, hegyi kecskék, fűcsomók, kabócák. A víz felé a sokcsipkés szélű sziklák.

A naplementét onnan kell nézni: a narancsárga s az arany minden tónusát mutató drapériával az idefelé tartó hajók, a víz s az ég határán úszó vitorlás-sziluettek, a sirályok mögött.

S ha végül a vízbe lebukott a napkorong, gyorsan jön a sötét; a környező szigetek körvonalai már alig látszanak, az égre nézve sorra jelennek meg kedves csillagaink. A visszatérés zálogaként ilyenkor kell kőrakást építeni, csúcsával a Cassiopeia felé mutatót, mely csak a mienk. A kikötőből csak hunyorgó fények szűrődnek ide, a szemben levő étterem lassan bezár, Piškera már majdnem alszik.

A hullámok sziklákon megtörő zaja is csak alig zavarja az otthon csöndjét.