Mljet

Mljet

Rövid kis út volt a mai. Sok kedvenc helyem egyikéről, Lastovoról érkeztünk. A tengeralattjáróbunker előtt horgonyozva reggeliztünk, és épp sikerült a fürdés után megszáradnunk és elindulnunk, mielőtt leszakadt az ég. Úgy esett, hogy Lastovo és Korčula között elhajózva néha egyik part sem látszott – pedig nincs nagy távolság…

Féltem, hogy Mljetből is alig látunk valamit, elmarad a nemzeti park felfedezése, talán még az étteremben is fedett helyre kell ülni.

De csak nyári zápornak bizonyult – jogos is, hiszen nyár közepe volt – és mire a pomenai öböl bejárata feltűnt, már a fedélzet is felszáradt és ragyogóan sütött a Nap.

Kedvenc éttermembe, a Konoba Ana-ba időben odatelefonáltunk, hogy biztosan ki tudjunk kötni náluk – dél körül nem szokás ugyan megérkezni, de így a biztos, nem örültem volna, ha a 3-4 helyet korábban mind elfoglalják.

Ismerősként üdvözöltek (előtte pár héttel jártam ott utoljára, és korábban is már többször), s mivel én már jártam a két sóstónál, a kis szigeten, a kolostornál, megcsodáltam a legzöldebb sziget zegzugos sétaútjait, a bokrokat, a kis csatornát, ahol a tenger tóba megy át (így nem is tó igazán, valójában egy öböl), és a másikat, ahol a két (nem-)tó között folyamatosan áramlik a víz, a virágokat, így igazi pihenős délutánt terveztem.

A családnak – sokan voltak, mind új élményekre éhesen – megmutattam az utat a park bejárata felé, én pedig kiultem a patra, az étterem egyik asztalához, talán 3-4 méterre a hajótól. Rendeltem fél liter fehérbort, ugyanannyi szódavizet, és csak néztem, hallgattam. Alig néhányan mentek el a parton – jobb felé van a szálloda és a falu, bal felé viszont nagyjából már semmi, különben is meleg van, nem sokan sétáltak.

Néztem az asztalok között a járdába süllyesztett betonteknők káváit, a vacsorához majd onnan halásszák elő a rákokat, kagylókat, halakat, a lehető legfrissebben.

Hallgattam a konyhából ki-kiszűrődő zajokat, de főleg a víz csobogását, néha egy-egy elhúzó motorcsónak zúgasát.

Beszívtam a sziget felől szálló illatokat, a fákét, virágokét.

Ültem az asztalnál, tekintetemmel néha megsimogattam a hajót, elábrándoztam korábbi mljeti emlékeimről, de valójában nem gondoltam semmire.

Egy sirály vijjogására  ébredtem, ahogyan mellettem levő szék karfájára leszállt.