A brač-i Milna (mert Milnából, akárcsak pl. Maslinjak-ból, sok van az Adrián) az a hely, ahol egy-egy pillanatra már kétszer is úgy éreztem, valóban enyém a világ.

Holott az első alkalommal semmi rendkívüli nem történt: mindössze kikötöttünk a partfalhoz, leültünk a hajótól pár méterre a kávézó napernyői alá, ettünk egy fagylaltot, ittunk egy kávét s indultunk tovább. A mélységmérő szerint a tőkesúly alatt alig volt több, mint 20 centi víz, a Nap csak a baljós színű felhők között próbálkozott az erejével, ráadásul már csak alig néhány óra volt hátra az útból. Az időleges otthonlétből.

A túra első napján is jártunk erre, igaz, kikötés nélkül, csak körbehajóztuk az öblöt, köszöntünk az ismerős templomnak, a kávéházaknak, a ma már csak félgőzzel működő hajójavítónak; a hol kéknek, hol zöldnek látszó vitorlásnak a külső kikötőben; a partmenti bódéra fölfestett óriás Hajduk Split emblémának; az alfa-zászlós marinába bepillantva ismét látni véltem azt a nagypapakorú világoskék vitorlást, melyet előző évben igencsak megsajnáltam – gazdája (ha van még egyáltalán) talán azóta sem nézett feléje. S emlékezetembe idéztem, milyen, amikor a még alacsonyan járó Nap a templomhoz vezető lépcsőre vetíti az előtte álló hajók árbocainak árnyékát; vagy ahogy délután a már zárni készülő apró piac melletti padon ülve beszélik meg ügyes-bajos dolgaikat a milnaiak.

A második pillanat egy hajnalé, a móló végén, közel ahhoz a bizonyos zöld hajóhoz, amelyik ott áll tíz év után is.

Az út utolsó napja volt ez is, s Milna az utolsó megálló éjszakára. Az előző esti sétán ellenőriztük, hogy minden más is megvan-e a városkában. Talán a legnagyobb változás, hogy a hajógyár helyén már vitorláskikötő működik. S a kompkikötő is távolabb van már, nem az öböl belső részén. A Nap a kompra várók és a halászhajó-sziluett mögött világította sötétnarancsossá a horizontot.

Pár másodpercnek tűnt csak, és kelet felől már újra világos volt az ég. Körben még mindenki aludt. A móló vége a városka felé nézett, egy ablak mögött sem láttunk még lámpafényt. Kis motorcsónak pöfögött végig a majdnem tükörsima vízen, rövid ideig elnyomta hangja a suttogást. Az éjszakai hideg helyén már csak a borzongás maradt.

Később, már félálomban, biztosan tudtam, hogy aznap csak a túra ér majd véget. S ha egy időre el is kell majd mennünk innen, s közben nem lesz mindig ilyen csendes a szél és alig-hullámos a tenger, vissza-, hazajövünk újra.

Milnába is.