Marko, azaz már inkább Marko bácsi 15 éve naponta kétszer járja meg az utat otthonról a hídig és vissza.

Nem hosszú az út, talán ha 300 méter csak. Hiába van a város másik végén a ház, Osor nem nagy hely, alig pár utcája van.

Előírásos szürke-narancssárga munkaruhájában komótosan baktat, odaköszön mindenkinek az utcán, a kávézókban. Hívják, hogy üljön oda, de ő megy tovább; ez is a szertartás része, előbb a munka, utána majd jöhet a megérdemelt kávé, mellé az újság, beszélgetés a többi ráérő öregúrral.

Augusztus van, most nagy a nyüzsgés, tele van nyaralóval a város. Bezzeg ősszel, vagy majd decemberben – akkor van úgy, hogy senkivel nem találkozik; olyankor néha hajó sincs, ami miatt ki kell nyitni a hidat. De ettől függetlenül ő még kinyitja, ez a munkája; mindennap reggel kilenckor és délután ötkor.

Átsétál a lošinji oldalra, előtte még gondosan leereszti a sorompót az innenső oldalon. Nem szóltak, hogy mentőt vagy tűzoltót kellene várnia sem Cres, sem Lošinj felől; ritkán van úgy, hogy nem lehet időben elkezdeni a híd nyitását – bár volt olyan is egyszer, hogy 20 percet kellett várni; Cresből telefonáltak, hogy mentő fog érkezni.

Marko sokáig a mali lošinji hajógyárban dolgozott, már művezető volt, amikor kezdett elfogyni a munka. Apja (az “öreg” Marko) is akkor kezdett betegeskedni, akkor döntött úgy, hogy inkább hazatér és naponta kétszer a két kezével (és némi fogaskerekes áttétellel) elválasztja egymástól Lošinj és Cres szigetét. Utólag különösen jó döntés volt ez: pár évre rá a hajógyár szinte teljesen bezárt, csak alkalmi javítások voltak; az idősebb Markó pedig már tizenegy éve az osori temetőben fekszik.

Ma sok hajó áll mindkét oldalt; a dél felől jövők legtöbbje az osori kis marinában vagy valamelyik bóján töltötte az éjszakát. Akik a “fenti” oldalról jöttek, valószínűleg korábban indultak, az Isztria keleti oldaláról vagy Cres valamelyik kikötőjéből. Kisebb-nagyobb vitorlások, motorosok manôverezgetnek, hogy a szokatlanul nagy szélben – az előző esti viharból még maradt valami – megtartsák a helyüket a sorban.

Megszokott mozdulatok ezek: egyik kallantyú, másik kallantyú, és a hajtókar máris megmozdítja a többtonnás szerkezetet. Fordul az útpálya, Marko bácsi teker, és alig két perc múlva, kicsit lihegve, belefúj a sípjába: jöhet az első hajó! Egy máltai lobogós kétárbocos érkezik először (a könyvek is írják a szabályt, de a hídmester is gondoskodik arról, hogy mindenkinek világos legyen: előbb a lentről, a dél felől érkezők jöhetnek). Majd egy helyi halász, Zlatko csónakja pöfög át, utána egy kisebb, majd egy nagyobb motoros, utóbbi olasz lobogóval.

Sok a bámészkodó mindkét oldalon, fényképezik a hajókat; a hajókról pedig a bámészkodókat. Marko csak áll, turisták kérdezik erről-arról, németül, angolul is ért valamit, válaszol nekik.

Ahogy elfogynak a délről érkező hajók, újból sípol egyet, jöhetnek a másik oldalon várakozók. Ők vannak többen, tempósan meg is indul az első vitorlás, majd egy motoros jön, aztán újabb vitorlások. Marko gyakorlott szeme rögtön megkülönbözteti, ki a rutinos hajós, és ki az, aki először halad át ilyen szűk csatornán, görcsösen szorítva a kormánykereket. Csak figyel, türelmesen, de az egyik hajónál már ő sem bírja: belefúj a sípjába és kezével mutatja, merre kellene tolni a gázkart: a kis bérelt vitorlás idős kapitánya túl óvatosan próbál áthaladni.

Marko az órájára néz: tíz perc múlva már a kávéját kortyolja. Még három hajó, majd a biztonság kedvéért belefúj sípjába: mostantól senki nem megy sehova. Tekeri a kart, tekeri, és nemsokára Lošinjt és Crest ismét közút köti össze. Mostanra már jó sok autó gyűlt össze mindkét oldalon – meg is indul a sor, amint felemeli a sorompót.

Visszaballag a kávézóba, megrendeli a szokásos eszpresszóját kis tejjel. Nagyon meleg van, később egy pohár sört is megenged magának.

Üldögél, beszélget, nem siet, várja, hogy öt óra legyen, amikor újra övé a híd.

Otthon van, mindennap.