Száz évvel ezelőtt más hajók álltak az iloviki mólónál. Talán még móló sem volt akkor; a két sziget közti szűk csatornában sem horgonyoztak ennyien. Ám a házak, az utcák, a kőkerítések biztosan ugyanilyenek voltak. A templom óráját ugyanezek a rugók, súlyok, fogaskerekek mozgatták; s ugyanez volt a harang is.

Autók akkor sem voltak, most sincsenek; hisz az utcák sem elég szélesek. S hova is menne velük bárki. Gyalog tán nem gyorsabb, de sietni Ilovikon nem érdemes. A nagy fekete madár sem siet a kövek közt a parton, a hullámokon tükröződő reggeli napsütésben. A hálókat is ráérősen aggatják fel a házak elé; javítani kellene már őket. Reggelente lassan gyűlnek össze a templomba járó öregek s foghíjasak maradnak a padsorok.

Ilovikon boldognak lenni jó; ha múlandó is, lassabban telnek a percek. De Ilovikon nem boldognak lenni nehéz: kikötni sem kell, elég csak térképen megkeresni, vagy Lošinj mellett elhajózva bepillantani az öbölbe, hogy az ember önkéntelenül is úgy érezze: már sokszor járt itt; és sokszor vissza akar jönni.

Semmi másért, csak hogy leüljön a part menti vendéglő napernyője alá. Mellette a csónakok alját nyaldossák az alig-hullámok; körben a parton mindenütt fügefák, kaktuszok, örökzöldek; szürke falak és kékre festett padok. Hogy hátradőljön, becsukja a szemét egy percre.

Hogy elbújjon egy kicsit.