Nem gondoltam, hogy ma látni fogom szeretett tengerem.

Alig fél órája még virágzó bajor repceföldek voltak körülöttem, egyre kisebbedő falvak, templomtornyok. Majd az Alpok számtalan havas hegycsúcsát bámultam, némelyiket felhőgallérba burkolózva, az alkonyra készülődve.

Csak néha pillantottam ki a gép ablakán, belefeledkeztem a könyvbe, amit olvastam. Ott játszódik az is, a tengerem mellett: sok évszázad néhany száz lapba sűrítve, a korčulai görögöktől, Diocletianuson át, világháborús évekig a blacai kolostoban – Dalmácia történelme néhány ember sorsán keresztül.

Épp Brač-sziget volt a helyszín a könyvben, amikor újra kinéztem az ablakon. Jobbra lent vizet láttam. És ismerős partokat.

Hiszen ez a rijekai öböl! S ott lent Krk, távolabb Cres. Még az olajtartályok is szépen látszottak a régen Vegliának nevezett sziget csúcsán. Majd feltűnt a punati öböl, közepén a kis Košljun-sziget. Távolabb Cres és Lošinj látványa összeért, majd feltűnt Ilovik: alig több mint egy hete ott horgonyoztunk a csillagok alatt.

A Velebitek fölött repültünk, jött Silba és Olib összetéveszthetetlen párosa, hozzánk közelebb Pag kopár hegygerince, ismét távolabb a sok kis sziget, majd Dugi Otok hosszú csíkja.

A Sveti Rok fölötti hegyormok némelyikén még egy-egy hófolt is látszott. Vir kedves alakja következett, majd a Zadar előtti szigetek – a rakparton biztos most is sokan hallgatják a víziorgonát s lassan a sötétben a világító fényalkotás színei is látszanak.

A Vranai-tó víztükre, kijjebb a Kornátok, Murter és a környező szigetek, majd Šibenik,  a Krka-folyó – vajon hány hajó van a skardini kikötőben? – és annak följebb kiszélesedő része a visovaci kolostorral.

Újabb pár perc – bár óráknak tűnt; hajóval pedig napok bejárni – és feltűnt a Čiovo takarásában megbúvó Trogir, majd a Kastélyok öble, és Split, egy igazi nagyváros fényeivel.

Innen a magasból Vis is egészen közelinek látszik, pedig milyen hosszú az út Brač és Šolta között, Milnába is benézve…

És jönnek sorba az ismerős kontúrok: Brač és Hvar, a Pakleni-szigetek a Meneghello-villa mediterrán csodakertjével, a kis Šćedro, a hosszú Pelješac-félsziget. Az alkony irányában repültünk, a sötétben még korčulai fényeivel és Mljet már alig látható körvonalaival búcsúzott mai csodálatos meglepetésem.

Nem gondoltam, hogy ma látni fogom szeretett tengerem.

Tizenegyezer méter magasan egy kicsit otthon voltam újra.