Barátunktól, Lacitól kaptuk ajándékba a Szigetlakók egy példányát. Azt mondta, amikor először hallott róla – talán a Duna tévén látta a bemutatóját – ránk és a könyvünkre gondolt. Nagyon hízelgő az asszociáció és kellemes meglepetés volt az ajándék; s nagyon szívet melengető volt Senko Karuza könyvét olvasni is – letenni is alig tudtam.

Még akkor is, ha nem (teljesen) az van benne, amire az Adriát alkalmanként vagy akár rendszeresen látogatóként számítunk. Hisz járhatunk ott sokat, végighajózhatjuk megannyi szigetét, mi mégis csak vendégek, turisták vagyunk ott. Legtöbbünk sosem tölt ott néhány hétnél, a szerencsésebbek 1-2-3 hónapnál többet.  S általában azt is csak az év jobbik részében: tavasz végén, nyáron, ősz elején. Senko Karuza pedig ott él. Járt sokfelé a világban, ma is rendszeresen ellátogat a „civilizációba”, de igazi hazája Vis szigete: a falu, az öböl, a parti sétány, a kompkikötő – azok a helyek, amelyek nekünk, alkalmi látogatóknak is ismerősnek tűnnek.

S mégis mennyire más, ahogy ő ír róla. Egyik pillanatban a földi paradicsomban érezhetjük magunkat – ez van közelebb ahhoz, amit mi magunk is gondolunk, felületes benyomásaink alapján –, a másik pillanatban a legmélyebb kilátástalanság és elszigeteltség sötétsége vesz körül. A kötet hatvan-valahány írása (életkép; novella; kispróza; segélykiáltás; szatíra – egyik sem jó műfaji meghatározás) közül némelyiket, ha olvassuk, azonnal indulnánk Vis-re, s üldögélnénk a szerző mellett a szőlőben bevandát (vízzel higított bort) iszogatva, a frissen sült szardínia ízével a szánkban; vagy szednénk vele a hálót az öbölben, vizsgálva a napi fogást; netán üldögélnénk a parti sétány kávézójában barátainkkal, sziget-társainkkal, végeérhetetlen esti beszélgetéseink egyikén. Egyet lapozva viszont elgondolkodunk azon, hogyan lehet az, hogy késő ősszel, télen, kora tavasszal még egyáltalán laknak a szigeteken. Hogy bárki kibírja bóra metsző hidegét, a jugó által vert hullámokat, az időjárás miatt akár napokra kimaradó kompjáratot vagy tévéadást. Hogy nem követi mindenki azokat, akik évről-évre elvándorolnak; vagy egyszerűen csak elmennek egy időre és soha nem térnek vissza, mert ottragadnak a szárazföldön.

Nehéz egy igazán jellemző részletet kiválasztani, mert az egész könyv ilyenekből áll. Álljon itt egy olyan szövegrész, amely ráadásul nem is Visről szól. Egy nemzetközi írócsapatot kalauzolva Senko Kazura Dél-Dalmáciába utazik, és az Elafit-szigetek egyikén írja ezt: „Lopudra érkezve letelepszünk a világ legkisebb városháza előtti teraszra, kétlépésnyire a tengertől, az alkalmazottakkal együtt isszuk meg a kávénkat, milyen csodás lehet itt az élet, jelentjük ki, mire mindenki buzgón helyesel, és velünk együtt sóhajtozik ámultan, egészen addig, amíg valaki el nem olvassa az ajtóra kifüggesztett hirdetményt: MA A ŠIPANI ORVOS ÜGYELETES. Basszus, szólal meg a katalán, mekkora szerencsénk van, ma csendes a tenger. Igen, szerencsénk van, feleljük és nézzük a helyieket, akik boldogságuk falának támaszkodva néznek bennünket.”

Néhány további idézet a Szigetlakókból:

„A vacsora a hálóban csücsül, kiköttök a parton, most vágysz csak igazán egy kis szundikálásra, a házigazda mélységesen egyetért, ő is sziesztázni indul, a kabócák pokoli délutáni hőségről ciripelnek, a szemed már akkor lecsukódik, mialatt bedőlsz az ágyba…”

„Magunkba nézünk, és igyekszünk megfejteni az okát, hogy mi miért maradunk. Miért mi vagyunk azok, akiket elhagynak? Miért mi haldoklunk? Hajnalban a komp kürtje háromszor hallatja áruló üdvözletét. Valaki megmenekült. Valaki itt maradt meghalni. Az lesz a legjobb, ha az egészet úgy ahogy van elfelejtjük.”

„A pillanatot felejthetetlenné teszi az a további két perc, amely alatt arra várnak, hogy a kész szardíniákat tálra helyezzük, megöntözzük olívaolajjal és megszórjuk durvára vágott fokhagymával, majd néhány pillanatra lefedjük, hogy az ízek összeérjenek, és a fedő alól felbukkanjon ez a misztériummal övezett, fenséges és ellenállhatatlan étel. Azoknak, akik először vesznek részt ebben a bacchanáliában, elmagyarázzuk, hogy a nyárson sütött szardíniát kizárólag kézzel szabad enni, folyamatos ujjnyalogatás közben, kenyérrel, amelyet időnként jól beletunkolunk a közös tálban aranyló szaftba.”

A szerző a könyv magyarországi bemutatója kapcsán interjút is adott. (Sajnos) nem mi készítettük, de a beszélgetés nagyon érdekes, itt olvasható.

A szerző fent látható portréját Matko Stanković készítette.