Igen, ez csak ő lehet. Ha valakinek két nagy étterme is van a Riván, mindig tele (vagy majdnem tele) vendégekkel, s ráadásul a névválasztással sem bajlódott, mert szimplán magáról nevezte el őket (a másodiknál egy 2-es számot biggyesztve a neve után), akkor biztos, hogy megtaláltam Piran Étteremkirályát.
Először persze ezt még nem tudtam; sőt, az étterem nevét sem. Csak beültünk egy szimpatikus helyre a sétányon. Talán a harmadik volt, ha elindulunk a szállodától a félsziget csúcsa, a szárazföld-felől-templom-a-tenger-felől-világítótorony irányába. Május vége volt, épp elállít az eső, a Nap is próbálkozott a felhők mögül; a pincérek sorra nyitogatták az étterem belső része és az utca közötti nagy ablaktáblákat. Már az étlap böngészése közben felfigyeltem a plafonról lógó két lapostévére. Nem sport ment rajta, mint az máshol szokás, hanem egy fotósorozat. Az öbölben horgonyzó hajók, hatalmas tengergyümölcs-tálak, a teraszt határoló kőkorlát, virágokkal, mögötte a tenger. És több képen egy olaszos külsejű, az ötvenes évei elején járó, napbarnította, mosolygós úriember. Hol egy hatalmas rákot tartott a kezében, hol óriási halak voltak körülötte a tálon; de mindegyik képről az látszott, hogy ezé a rövid göndör hajú emberé a világ. Az étlap borítóját, s rajta az étterem nevét megnézve kiderült, hogy ki van a képeken. Pavel, az Étteremkirály.
Annyira persze nem izgatott a dolog. Megrendeltük az ebédet, a pincérek gyorsak és segítőkészek, az ételek finomak voltak. Már az utolsó falatoknál tartottunk, amikor egy bácsika tűnt fel az asztalok között. Összeszedett egy-egy szalvétát, megigazított egy terítéket, odébbtolt egy-egy széket. Nem látszott rajta sietség, holott sokan voltak a vendéglőben, minden pincér gyors léptekkel járkált. A bácsikán sötétkék kardigán volt, a haja már erősen őszbe csavarodott. A vonásai valahonnan ismerősek voltak…
Hát persze. Ő volt a képeken. Csak azok a képek legalább 10 évvel korábban készültek. Az Étteremkirály személyesen. Néha elmosolyodott, intett egy-egy – valószínűleg régi ismerős – vendégnek, volt, akivel távoztukkor kezet is fogott. Fáradtnak látszott, kicsit megtörtnek is talán.
Azóta többször is voltam az éttermében. Hol az I-es, hol a II-es számúban. Legutóbb – december vége volt, de egy csodás, ilyenkor még itt is ritka, napsütéses délután – nagy társaság volt az étteremben, úgy látszott, helyiek. Hosszú asztalnál ültek, csupa középkorú férfi, talán a helyi vitorlásklub tartotta évvégi összejövetelét. Sok pincér sürgölődött körülöttük, hozták-vitték az előételeket, az italokat. Majd egy gurulós kocsin megjelent maga Moby Dick, vagy legalábbis egy hatalmas sült hal – a terem másik végében is érződött az illata. S a hal mögött Pavel úr. Ezt a feladatot nem bízta másra. Akkurátusan bontotta a halat, rakta a szeleteket a tányérokra, mindegyikhez hozzáfűzött egy-két szót. Lassan elfogyott a hal a nagy tálról, a vitorlás öregfiúk csapata hangosan folytatta az evést, jöttek sorra a kancsó fehérborok, sörök.
Lassan mi is befejeztük az ebédet, fizettünk, vettük a kabátot. A konyha felé vezető lépcsőn ott állt és egy viszlátot bólintott felénk Pavel Bácsi.
A Pirani Étteremkirály.