A kikötők előtt

A kikötők előtt

Sok úton lehet eljutni a tengerig. Nekem Sveti Rok az út. Átérve az alagúton érzem, hogy ott, otthon vagyok.

Ahogy ereszkedik és kanyarog az autópálya, a kék újabb és újabb árnyalatai bontakoznak ki odalent s odafent. S ahogy dél felé fordul az út, megjelennek a tengerbe nyúló sziklaujjak. A hídon fúj, néha süvít a Velebitek hírhedten veszélyes szele, balra kikukucskálva a korlát fölött látszik a régi út piros vashídja is; és mindenfelé a fodrozódó kékség.

Hátrapillantva még látom, hogy hol bukkantunk ki a hegyből, tán még arra is emlékszem, hogy azelőtt néhány kilométerrel és néhány perccel még felhős, szürke, barátságtalanul hideg volt az idő; netán még az is felrémlik, hogy álldogálni kellett a dugóban. De mostantól ezek már minden pillanattal messzebbre kerülnek és halványulnak.

Mint ahogy minden, ami addig történt; mint amikor becsukódik mögötted az ajtó, és tudod, hogy otthon vagy végre. Lehet, hogy csak pár napra, egy hétre; de lehet, hogy tovább. Hullámok, szél, napsütés; városok, távoli világítótornyok, falvak; a hajó után repülő sirályok, ritka ajándékként delfinek; a homlokodra néha kiülő verejték s a szád szélére rakódó só.

És persze a hajók: felvont vitorlával vagy épp az öbölben megpihenve. Kicsik, nagyobbak, némelyek bő széllel vitorláznak, mások feszes vásznakkal haladnak úticéljuk felé. És bár még az autó kormányát fogom, már a hajóét érzem a kezem alatt; vagy a csörlőkart, és gondolatban egy fordulókor húzom át az orrvitorlát. És tudom, hogy egy-két óra múlva már valóban becsukódik az az ajtó és csak egy palló (vagy már az sem) köt össze a szárazfölddel. S ott vagyok a hajón, megpihenek, élek, örülök, szeretek, álmodom. Majd elindulok, tudva, hogy vár a tenger, a felhők s a kikötők.

Megérkeztem, haza.